Locsolkodás

Koncentrált. Elmondtam, és persze az óvodában is elmondták az óvónénik a húsvéti ceremóniát, a hétfőit, a locsolkodást. Nem, nem beszélek neki feltámadásról, nem értené. Értse csak a tavasz ünnepét, hogy milyen kedves kis varázslások ezek.

Megtudakoltam, hogy hány locsolkodónk lesz. Értsd, hívtam locsolkodókat. Mert ma már a fiúk sem mernek csakúgy locsolkodni menni. És nekiálltunk a munkának, szépen beosztottuk. Első nap kifújtuk a tojásokat. Nem csak én, ő is. Nagyon ügyes volt, ügyesebb, mint néhány felnőtt. Elöblítettük őket. Aztán minden nap egy munkafolyamat. Alapozófesték két-három rétegben, a napocska-minta (mert az a jele az óvodában), lakkozás. Csak ámultam, hogy mennyira kitartó és prcíz, hogy milyen sokáig tud rá koncentrálni. Aztán már csak nekem volt dolgom az akasztókkal és a filcekkel. Húsvét előtt barkára akasztgattuk a tojásokat. Hétfőn korán keltünk. Süteményt és rágcsálnivalót tettünk az asztalra, mérnöki pontossággal elhelyezte az összes poharat a tálcán, középen a szörpös kancsóval, székeket hordott az asztal köré, hogy leülhessenek a vendégek, ibolyát szedtünk a kertben, hogy tehessünk a fiúk gomblyukába. Teljesen odavolt, és imádta. Hozzá jöttek, ő volt a középpontban. Jöttek a kisfiúk az apukájukkal, jöttek a felnőttek, jött az apja, a nagyapja. Töltögette a szörpöt és nyüzsgött. Imádta.

Egy kislánynak nagy öröm, ha sokan locsolják meg. Körülötte forog a világ, neki udvarolnak, őt szeretik ilyenkor. Tizenhárom locsolkodója volt.

Jövőre másfajta technikával díszítjük a tojásokat. Arra is ráírjuk majd a nevét és a dátumot. És a kitartó locsolkodók összegyűjthetik a Csibe-kollekciót.

Döntés-párti

Maga válás-párti. – mondja nekem, amikor ülünk és beszélgetünk egy harmadikról, akinek, hogy úgy mondjam, nincs éppen rendben az élete.

Én meg erre csak azt tudom mondani, hogy nem, egyátalán nem vagyok válás-párti, hanem döntés-párti vagyok inkább, ha már valamilyen oldalra állni kell. Vannak döntések, amiket meg kell hozni, vannak lépések, amiket meg kell lépni. Ha meghoztunk egy döntést, aszerint kell cselekedni, következetesen tartani magunkat hozzá. Nem biztos, hogy a legjobb döntést hoztuk meg, de nem is ez a lényeg. Hanem, hogy vállaljuk a következményeket. Ha meg nem vállaljuk, ha nem döntünk, ne sírjunk, hogy de szarul bánik velünk az élet. Nem így van, mi bánunk szarul az élettel, a saját életünkkel, ha csak hagyjuk, hogy sodorjon az ár rossz irányba, fájdalmas irányba. Nem hibáztathatunk senkit. Lehet úgy is dönteni, hogy nem válok el, de akkor következetesen arra kell törekedni, hogy ebben jól érezzük magunkat.

Dönteni a legnehezebb, én tudom, más helyett meg pláne. És olyan is van, hogy csak két rossz közül választhatunk. De már tudom, nagy a gyakorlatom benne, hogy minnél tovább halogatunk egy döntést, annál rosszabbul érezzük magunkat. S ha rosszul döntünk, az élet esetleg még adhat esélyt korrigálásra. És az is egy döntés lesz majd.

Könyvfeszt

Valahogy elcsesztem idén ezt a Könyvfesztivál-témát. Egyrészt csak olyan napon tudtam felmenni, amikor nem is akartam egy könyvbemutatót sem megnézni. Hulla-fáradt voltam, hisz hetek óta tolom egyszerre sok helyen a szekeret. Pihenni kellett volna, de a Könyvfesztet nem teszik át a kedvemért egy hónappal későbbre sajnos, így aztán… Lemaradtam a Könyvheti, Könyvfesztiválos sörözőpartneremről is, mert addigra elutazott, mire én oda. Pedig előre rötyögtünk, hogy márpedig sörözni kell a füvön, akkor is, ha odafagyunk, ez rituálé. Söröztem persze mással, akinek legalább annyira örültem, nem is fagytam oda, le is barnultam picit. De mégiscsak volt valami hiányérzetem. Nem csak miatta, más miatt is, akitől meg csókot loptam volna, de nem. Pozitívan zártam egyébként a mérleget, láttam jó könyveket, találkoztam kedves ismerősökkel. Hulla fáradtan és elégedetten indultam haza.

De aztán elkövettem azt a hibát, hogy bementem a Mamutba, amitől rögtön rámtört egy nagyon régi, legalább tíz évvel ezelőtti érzés, amit ott éreztem néha-néha, ma sem igazán tudom, miért. Szorongtam, menekülhetnékem támadt.

Az akkori pasim, akivel sem elkötelezettség, sem a szabadidő eltöltése szempontjából nem voltunk épp szinkronban, azon a környéken lakott, és oda járt fallabdázni, engem meg mindig magával cipelt. Az volt az első pláza, ahol jártam, nagy is volt és unalmas is, nem tudtam ott egy órán keresztül mit csinálni, míg ő ugrabugrált, meg pácolódott a szaunában. Futottam pár kört, aztán flippereztem az egyik kocsmában, míg rá vártam, semmi mást nem tudtam kezdeni magammal. Unatkoztam és szorongtam no, a plázázás nem nekem való. És mivel ő nem akart lemondani a rendszeres hétvégi fallabdázásáról, vagy nem volt hajlandó átszervezni máskorra, pont a hétvége kellős közepén kellett ezt elintéznie, egyenes következményként egyre ritkábban láthatott. Az okozta a végső törést a kapcsolatunkban, hogy mikor ő hazajött egy hosszú utazásáról a világ másik végéből, én nem tudtam elmenni hozzá, mert más programom volt, bulizás, naná. Ezzel nem is lett volna baj, mert elígérkeztem, nyilván nem csinálok segget a számból, mert ő hirtelen egy héttel hamarabb jött haza, mint ahogy tervezte. Csak annyi baki volt, hogy a buli másnapjának reggelén épp az egyik körúti villamosmegállóban kamilláztam, amikor ő feljött a metróból, és igencsak meglepődött, hogy ott lát, persze én is. Hogy a fenébe futhatok össze pont azzal az egy emberrel abban a hatalmas városban, akivel nem kéne? Úgy, hogy ő, ha már nem lehetett velem, volt olyan buzgó, hogy bement a munkahelyére, és eléggé zokonvette, hogy én ott vagyok Budapesten és még csak el sem megyek hozzá. Mert ezt az apró részletet persze elfeledtem közölni, hogy az a bizonyos program Budapesten van. Fiatal voltam, hebrencs és lázadó, és persze nem voltunk szinkronban, mondom. Csak egy évvel később kellett volna megismernem.

 

Megint

Ne akadj ki, tényleg. De ez van…

A mesterekről

Azt mondják, háromból maximum kettő működhet. Mert mit szeretnénk, három dolgot persze, hogy az elvégzendő munka gyorsan, olcsón és szépen készüljön el.

Nos, majdnem gyorsan sikerült, csak három napot csúsztak a festéssel. Ennek az volt az oka, hogy kicsit lazábbra vették a hétvégét, végülis nekeik is kell lazítani, mit gondolok én. Na, én azt, hogy ő vállalkta el akkorra, így nyilván bekalkulálta, hogy akkor viszont tolni kell a munkát rendesen. Aztán meg persze nem kellett volna annyira berúgni egyik este, hogy másnap csak kettő darab ajtót sikerüljön lemázolni, rögtön csak fél-egy nap késés lett volna, és tisztább munka. Mellékszálként egy kérdés. Miért van az, hogy a mesteremberek magas hányada alkoholista, vagy legalábbis küzd alkohol-problémákkal, ami hat a munkájára is?

Olcsóság. No, nem tudom. Van aki azt mondta, olcsóbbat is tudott volna, van aki meg azt, hogy olcsó húsnak híg a leve, ezt általában a duplájáért szokták elvállalni. Ha összeadom az anyagárat és a munkadíjat, így is sokkal olcsóbbra jött ki a festés, mint amit egy ekkora lakásra saccolnak.

Szép. Még jó, hogy állandóan odajárkáltam és szemmel tartottam őket, mert nem tudom miért, talán mert nő vagyok, vagy talán mert mindenkit hajlamosak hülyének nézni, de szép nem lett volna a munka, ha nem kritizálok, figyelek, bökök oda mindig valamire. Ők persze biztosan utáltak érte, de én meg azt utáltam, hogy nekem ezért külön szólni kell. Arról meg már nem is beszélek, hogy utoljára a szocializmusban láttam ilyen disznó munkát, akkor volt divat így festeni, hogy nitrohígítóval kell takarítani a padlóról a zománcfestéket utánuk. Ma már létezik az, hogy mindent körbe lehet ragasztani és le lehet papírozni a lakást. A vicc, hogy le is volt, csak felszedték.

Szóval két helyen kellene megint lenni egyszerre, mert pakolni is kell és takarítani is, három nap csúszással a takarításban és plusz három nap időtartammal, ami hat nap, majdnem egy hét. Semmi gáz. A költözés időpontja fix, ha törik, ha szakad, megyek.

Copfok

Na, a frizura-kérdés kezd egyre bonyolultabbá válni. Eleinte csak azon ment az egyezkedés, hogy egy, vagy kettő legyen copfból, aztán kitalálta, hogy körcopf, amit még megfejtettem, hogy az a hurok, amikor nem húzom át teljesen a haját a gumin. Utána pedig elneveze a sima copfot csíkcopfnak. Később variálni kezdte, hogy kettő copf, egy csík és egy kör. Ami szerintem idétlen, de ezt ő nem látta be eleinte. Néha tarkítjuk a copfhalmokat parkettafonással. Aztán jöttek az állatok, ezt én rontottam el, mikor elneveztem az egyszeres csíkcopfot lófaroknak, ő meg lócopfnak, de néha még mindig csík. Tegnap reggel meg előállt azzal, hogy malacfrizura, amihez aztán már tényleg sülthal vagyok. Kérdezem tőle, hogy két körcopf-e az (hasonlóan a cicafrizurához). Nem, malacfrizura, mondja. Kérdezem, hogy az hogy néz ki. Gorombán, mondja, én meg rötyögök, hogy akkor most tisztázzuk, mit is jelent az a goromba. A malacfrizura pedig azóta is homály. Kapott cicafüleket (két körcopf fölül).

Feladni

Meg kell tanulnom feladni. Most megint. Úgy látszik alakulok már e tekintetben. Például azt gondoltam, hogy majd én és kis barátaim lekapjuk a tapétát a falról, aztán jól kifestjük a kecót egy hétvége alatt. No nem, ez nem így van. Lakaptuk a tapétát és még néhány réteg festéket, és még akkor is olajos festékkel találtuk szembe magunkat. Mindez nem kettő, hanem négy napig tartott. És aztán kiderült, hogy nincs kiszállás a munkából sem. Másnak sem. A Csibe is nyűgös volt, hogy alig találkozik az anyjával. És más gyereke is. Ráadásul az apámra már nem tudom rábízni, mert ő beszámíthatatlan, a Csibe meg ki.

A kezem, mint a smirglipapír, a lábszáramon a bőr úgy berepedezett a festékportól, mintha lehorzsoltam volna. Megcsinálhattuk volna, persze, de ki tudja mikorra lett volna kész, egy hónap, vagy kettő, hétvégenként, néha hétköznap.

Sírtam egy nagyot és feladtam. Jöjjenek a festők!

Hiányosság

Rengeteg egyéb hibám mellett van egy iszonyú nagy hiányosságom, ami rengeteg problémát okoz mostanság.

Hogy nem tudok egyszerre két helyen lenni. Ezt valahogy be kellene tanulnom, sokkal-sokkal könnyebb és vidámabb lenne az életem. Hát, így.

Célzás

Nem mintha rajongtam volna valaha is az Auth Csilláért, mert nem. De volt neki egy dala, amit akkortájt harsogot tévé-rádió, mikor éppen egy nagy szerelem vége látszott közeledni. Mint minden dallam, amit tévé-rádió harsog, ez is belemászott a fülembe, megtanultam, ha szólt, énekeltem. (Azt hiszem, ezért nem szeretek rádiót hallgatni, mert az őrületesen szar dalok is bele tudnak ragadni a fülembe.) Meg kell hagyni, ebben is találok kivetnivalót bőven, csak hogy egyet mondjak, úgy középtájon a szintetizátorszóló enyhén forgatja a gyomromat.

De hagyjuk most a mellékszálakat. A szerelmem, akivel akkoriban már kicsit fasírtban voltunk különböző okok miatt, például, hogy nem viselte túl jól, hogy rajta kívül másokkal is szívesen töltöttem időt, meg hogy eljártam dolgozni, egyszer rákérdezett, hogy célzásként éneklem-e mindig ezt a dalt. És onnantól, ha megszólalt, én mindig kicsit azt éreztem, hogy ez célzás most, pedig előtte nem szántam annak, még ha éreztem is némi egyezést. A szerelemnek meg persze vége lett.

Tréfa

Nehezen bírom ki, hogy ne tréfáljak meg valakit április elsején. Ez ma sem volt másképp. Reggel kérdőre vontam a szállítófiúkat, hogy miért nem jöttek tegnap az áruért. Szegények csak hebegtek-habogtak, hogy nem ma kellene?, nem hétfőn kellene?. Legalább ezt is tisztáztuk. Meg kértek sűrű bocsánatokat, én pedig csóváltam a fejem, hogy ejnye már, most mit kapok én a főnökömtől.

És amikor felnéztem mosolyogva, még mindig kétségbeesetten néztek rám, feltartott hüvelykujjammal jeleztem, hogy elseje vagyon, és eltelt néhány másodperc, mire lepottyant a tantusz, hogy pontosabban április elseje. De kedvesen bejöttek a csőbe, én meg örültem. Ők nem annyira.