Nem tudom…

Nem tudom, mi a módja az újrakezdésnek. Nem tudom van-e értelme az újrakezdésnek. Újrakezdésnek, folytatásnak? Minek is nevezhetném, nem tudom. Nézem az utolsó dátumot, két és fél éve már, nézem az utolsó bejegyzéseket. Idegenek, s mégis emlékeket idéznek. Nem emlékszem a kezelőfelületre, s ami a legpontosabb talán, az akkori önmagamra sem. Nem jártam erre, csak öt-hatszor azóta talán, akkor is csak olvasni, vagy bámulni a villogó kurzort.

Írjak arról, ami azóta történt? Minden, semmi. Írjak arról, ami ma történik? Tudok miről? Tudok kinek? De minek?

Eldől ez is…

Lámpa

Száradjon le annak a boldogtalannak is a keze, aki képes egy 16-os gyerekbicikliről vaksötét éjnek évadján lelopni a lámpát, de tényleg. Nyilván a túléléshez volt szüksége rá, nem nyereségvágyból. Lopta volna le a hátulsót is, és facsarodott volna össze az a fekete szíve. Jött volna oda hozzám, egy egész készlettel megajándékoztam volna. Semmi gáz, ha legközelebb a hátulsót szedi le, lesz pótlámpám, mert készletben lehet kapni, és neki is meglesz a komplett szett. Boldog Karácsonyt!

Belül

Annyira nyugodt voltam, hogy majd szépen elkészülünk, felpumpálom a bicajom kerekeit, kényelmesen, talán még a szomszédasszonyom bicaján is megejtem ezt a műveletet, nem csak otthagyom neki használatra a tárolóban a pumpát, ahogy kérte, hanem segítőkészen megcsinálom helyette. Időben sikerült lemenni a pincébe a járgányokért, felvittem mindkettőt az udvarra, úgyis megyünk utána tovább velük, a Királylány hadd karikázza körbe addig a házakat, ha már időben elkészült.

Rögtön a csatlakozáskor leeresztette a kereket a pumpa, természetesen, semmi gáz, volt már ilyen, majd mindjárt megmozgatom, rászorul és felpumpálom, mondtam, higgadt voltam, ráérek, van tíz percem. Aztán amikor húsz perc múlva is ott görnyedtem, a Királylány meg egyik lábáról a másikra állt, már körbekerülte a háztömböt ötször, a ház macskájával is játszott eleget, a gumi pedig még mindig lapos volt, a vadonatúj pumpa meg képtelen volt megkapaszkodni a szelepbe, minden kicsi légáramlattól ledobta magát róla, akkor igazán rohadtul ideges lettem. Visszavittem a bringákat a pincébe, és a lányom kijelentésére, hogy, dehát így el fogunk késni, csak annyit válaszoltam, hogy, igen, így el fogunk késni, de egészen higgadt képet mutattam kívülről, megragadtam a kezét és gyalog elindultam vele az óvodába.

Belül meg ordítottam, hogy csessze meg az élet, hogy egy vadiúj pumpa második használatra már működésképtelen, és ebben nem is az a szar, hogy megint venni kell egy másikat, hanem az, hogy hiába próbálkozom megoldani a problémát, a vége mégiscsak az, hogy most nemhogy elkések, de gyalog is kell mennünk, inkább bele se kezdtem volna a pumpálásba, majd felfújtam volna a kereket benn a munkahelyen a kompresszorral.

És persze azért is ordítottam belül, hogy miért kell mindig mindent egyedül nekem megoldani, hogy ilyenkor miért nincsen egy nagy és erős férfi a háznál, aki ügyesen, okosan és erősen megoldja ezt, ha nekem nem megy, esetleg kedvesen még meg is kócolja a hajam, hogy ejj te, kis buta szőke, és érezhetem magam néha kicsit butának és gyengének, meg ügyetlennek és nem érezném ettől rosszul magam, mert nő vagyok és ez is belefér, ezt érezhetném, és közben boldog lennék és nem pedig dühös az egész világra.

Aztán ez az affér rányomta a bélyegét az egész napomra, biztosan ezért volt az, hogy mikorra hazaértem, annyira felszívtam magam, hogy végül megoldottam a problémát, higgadtan persze, körülbelül öt perc alatt megvoltam vele. Viszont ettől most valahogy nem éreztem magam büszkének és boldognak, egy icipicit se.

Zokni

Már odáig jutottam a pozitív életszemlélet magamévá tételében, hogy egy olyan zokniként tekintek magamra, amelyik a ruhásszekrényem középső fiókjában lakik. Ezek általában a ruhaszárítón kötnek ki egyedül, onnan kerülnek a szingli-fiókba. Aztán előbb-utóbb előkeveredik a párjuk egy másik mosás után, és együtt átkerülnek a normál zoknisfiókba.

Az a baj, hogy ma találtam a szingli-fiók hátuljában egy zoknit, ami szerintem már az ideköltözés óta várja a párját, vagy sokkal régebb óta. Ne mondjam, mi lett a pozitív életszemléletemmel. Ló..sz kaporral, az.

Kitört belőlem újra az önirónia, ami viszont sokkal szórakoztatóbb.

Harmónia szigete

Az intenzív osztály a harmónia szigete most nekem. Hallgatom a gépeket naponta egy órában és arra gondolok, hogy meg akartam írni, hónapokkal ez előtt volt, beszélgettünk az apukámmal, és le akartam írni utána, hogy azt mondta, büszke rám. Épp egy elvonón volt túl, még a kórházban volt, mikor megvettem az új autót, a piros autót amire vágytam, arra reagált, hogy büszke, nem csak ezért, rám. És itt felsorolt még néhány dolgot, többek közt azt tudta még mondani, hogy azért az kibaszott nagy dolog volt, amikor azt mondtam, hogy megtartom a Babszemet, akkor is, ha elveszítem közben életem nagy szerelmét, és akkor itt átölelt és megropogtatta a gerincemet. Több volt ez akkor akárhány szeretleknél. Több volt ez tőle akárhány szeretleknél. Nem írtam le akkor.
Hallgatom az EKG hangját, csendben ülök az ágy mellett, itt nincs zaj, senki nem kiabál, senki nem rohangál, nincs semmi, amitől ne juthatna eszembe az az álom, amit nem sokkal később éltem át. Új lakásba költöztem, pedig annak már három éve, Várkastély tornyára hasonlít az álmomban, kerek kiugró rész hatalmas ablakokkal, velem van az anyukám, beszélgetünk, pedig tudom, hogy már nem él, a halála is szóba kerül, hogy utána milyen erős voltam, hogy milyen büszkeséggel tölti el, hogy itt vagyok most ebben a lakásban, hogy tudom, hogy sok munka van még vele, de olyan, amire vágytam, hogy megcsináltam egyedül és ő büszke rám és az unokájára. Csendben tiltakozom, mert az örökségből van a legnagyobb része, csak keveset tettem hozzá én, de tudom, most olyan mintha a sírból mondaná azt, amit életében sosem mondott el, hogy mégiscsak jó vagyok valamire. Nem írtam meg, ezt sem írtam meg akkor.
Nem írtam meg, mert pár nappal később arra ébredtem, hogy álmomban sietek haza a Királylánnyal, siettünk mert apukámat vártuk, aki végre nem iszik és hozzánk jön, velünk foglalkozik. Hazaérve az étkezőben ül, megint egy másféle lakásban, anyával ülnek és nevetnek, isznak, dühös leszek, kinevetnek, felébredek. Annyira fáj, mintha véres rémálomból ébrednék. Aznap megtudom, hogy az apám újra iszik. Egy hetet volt tiszta a kórház után. Csalódottság bennem, és egy kis megkönnyebbülés, milyen jó, hogy hallgattam az előzőekről, milyen hülye is voltam.
Csendben oson mögém az orvos, tájékoztatást ad, kedves és színes, fehér a haja és a bajusza, rózsaszín a pólója, itt színes pólóban mászkálnak az ápolók és az orvosok, olyan nekem mint egy angyal. Elmegy és újra ott vagyok, szemem a csöveken, melyik honnan mit visz és hova, miért van az ágy mozgatásához három tábla, melyiken mit lehet állítani. Mit kellene állítani rajtam és hol, hogy tudjam, mikor érzek jól és mikor nem. Hogy helyesen tettem-e, amikor négy nappal ezelőtt összevesztem az apámmal, mert úgy érzem, a tetteivel elveszi tőlem azt az egy embert, aki még a családban megmaradt nekem, akire számíthatok.
Hallgatom a lélegeztetőgépet, az egyenletes szuszogást, figyelem a mellkasát, hogy emelkedik és süllyed, így simogatom a kezét és a vállát, ahol hozzáférek a katéterektől és csövektől. Csendben kérdezem, tudta-e, hogy ez lesz vele, hogy akkor is ezt tette volna, amit tett, ha egy héttel ezelőtt tudja, hogy itt köt ki, csendben kérdezem, hogy ugye van innen út még kifelé neki, és ha igen, az változtat-e majd az életén, észreveszi-e hogy mi vagyunk csak neki, vagy túl szép lenne ez ahhoz, hogy igaz legyen.
Az intenzív osztály a nyugalom szigete most nekem, hallgatom a gépeket naponta egy órában, tűrhetővé teszik a zsibongást a fejemből, mintha üvegfalon túlról figyelném mi van bennem.  Az intenzív osztály nem válaszol, apu nem válaszol, csak alszik, mégis ez a harmónia szigete most nekem.

Nem akarom tudni

Nem, mégsem, nem így kezdőnek, vagy ha így is, a “túl bonyolult” közbeszól, meg a távolság, hogy nem vagyunk akkor ott. Hogy nem lát, hogy elfelejt, hogy nincs itt, nem látom, elfelejtem. Hirtelen, amit annyira le tud egyszerűsíteni az ember akkor, az egy csapásra megbonyolódik. Nem mondott el mindent, mondja. Én pedig nem kérdezem, hogy mit nem. Tudom, hogy nem akarom tudni, hogy elég az, amit már így is tudok. Tudom, hogy ha elmondaná, csak fájna. Mert bármilyen bonyolult is valami, bármi van mögötte, ilyenkor csak egy dolgot érezhetek, azt hogy én megérek annyit, hogy ezeken átlépjen, hogy ezeket a bonyodalmakat vállalja, hogy ezeken a nehézségeken átverekedje magát. És aztán azt, hogy neki viszont nem, hogy neki nem érek annyit, távolból legalábbis nem. És lehet, hogy egyszerűen csak velem van a baj, hogy túl sok bennem a lendület, hogy túl sok bennem a strapabírás, hogy túl sokmindent bírok ki, mert egy nagy szerelemért ezeket simán vállalnám, ezeket a dolgokat, amiket el tudok képzelni.

De nem akarom megtudni, amit még nem tudok, hogy ne érezzek így, hogy ne kezdjek küzdeni, hogy ne szerezzem meg egy éjszakára, aztán meg többre azért, hogy ne történjen aztán semmi, csak a vágyódás és a szenvelgés innen és onnan is, hogy ne szabaduljon tőlem és én se tőle, hogy ne legyen ez egy szerelem, olyan szerelem, amiről majd azt meséljük, hogy mekkora nagy volt, de sajnos nem engedték a körülmények, hogy működjön.

Legyen inkább egy halovány kis próbálkozás, fejvesztés, ösztönből cselekvés, maradjon kedves emlék, hogy nem tudott ellenállni. Tegyen büszkévé, tegyen elégedetté, mosolygóssá, emelje meg a lelkem.

Aztán intézzem el a testet máshol, ott ahol már megszoktam, ahol már biztosan jól működik, ahol várják és szeretik, mert ez bizalmi kérdés és mert ez magasan tartja a lelket. Magasan, addig is, amíg lesz másik, ami nem csak kezdődik, hanem tart is valahová.

Így kezdődnek?

Csak a hajam illatát hadd szívja be, csak a számra egy hosszú csókot lopva hadd adjon legalább indulás előtt, mondja, és a szívemből beszél, ha már ennyi jut nekünk. Éreztem, hogy miattam jön, ő meg bizonyította, hogy egy nyáron át az alkalomra várt, hogy láthasson újra, hogy picit lopva megfoghassa a kezem, vagy egy fotó kedvéért átölelhessen. Csak jött, nyolc másikat is hozott magával, igazolásképp, vagy belépőjegyként, ki tudja, mindegy is, itt volt, utazott három órát miattam, és jönni akar még, sokszor, két hét múlva velem lesz megint, elintézte, hogy dolga legyen itt  nálunk megint, mondja. Egyelőre csak alibivel, de akar itt, akar velem, és akar nekem munkákat ott, hogy menjek én is a világ végére el, hozzá, mindegy, csak legyek ott is, én is, nem érdekli semmi más. Közben realizál, áll a földön két lábbal, az ő lánya, az én lányom, hozza, vinné, legyek ott vele, pedig a számba sem csókolt még bele, az ölembe nem férkőzött sose. Csak szereti, ahogy és amit beszélek, szereti a munkámat, ahogy és amit csinálok, vagy amit lát belőle, szereti, ahogy megjelenek, ahogy létezem, én  meg szeretem azt, amit és ahogy beszél és azt, ahogy a munkáját végzi, meg azt, ahogy megjelenik, vagy ahogy rám néz.

Csak imádjam, várjam őt holnap és azután is, csak imádjon, várjon ő is, holnap és az után is, ezt kívánom, ha mégoly kilátástalannak tűnik is többórás autóúttal miköztünk, gyerekekkel, voltnemvolt kicsinagy szerelmekkel a vállunkon és a hátunk mögött, hogyan lesz, nem tudom, bár tudnám, vagy mégsem, jó ez a bizonytalanság, türelmetlenség most, egy kicsikét jó még.
Így kezdődnek a szerelmek? Nem emlékszem már.